Az újrakezdés ára

Az emberi agy rosszul viseli a veszteséget – hogyan küzdjünk meg vele?

Amikor a tetteink és a belső meggyőződéseink nincsenek összhangban, az agyunkban kellemetlen feszültség alakul ki. Ezt a pszichológiában kognitív disszonanciának hívjuk. Ez az állapot nem természetes, hanem egy ideiglenes kibillenés (remélhetőleg), amit az agy mindenképpen meg akar szüntetni, hiszen az ember alapvetően a harmóniára és egyensúlyra törekszik.

A disszonancia csökkentésére sokszor nem logikus, hanem önigazoló döntéseket hozunk, mert pszichénk számára a belső következetesség fontosabb, mint az objektív igazság. Emiatt hajlamosak vagyunk az élményeinket, döntéseinket utólag önigazolással „megjavítani”, és néha próbáljuk pozitívan feltüntetni azt is, ami már régen túl sok nehézséget okoz számunkra. Az, hogy következetesek maradunk ilyen helyzetekben, segít elkerülni azt, hogy az önértékelésünk gellert kapjon.

Azt is mondhatjuk például, hogy: „Már annyit belefektettem ebbe a kapcsolatba, nem adhatom fel most.” vagy: „Együtt vettük a házat, gyerekünk van, nem válhatunk el.” esetleg: „Annyi pénzt öltem ebbe a projektbe, hogy most már muszáj végigcsinálni.” És így tovább, akár éveken át ragaszkodunk rossz döntéseinkhez, csak mert túl sokat áldoztunk rájuk. Időnként az illúzióinkba kapaszkodva éljük túl a napokat és kerüljük el a döntéseket, amitől az életünk teljesen más irányba változhat. A kifáradt psziché és mentális kapacitás már nem biztos, hogy elbírná az óriási változással járó terheket -pl. pénzügyi veszteség, válás, felmondás- hiszen el kéne számolnunk mit is vesztettünk el, ami fájdalmas érzéseket hoz, mint a kilátástalanság, gyász és szégyen.

Ez az elkerülő viselkedés nem véletlen és Nobel-díjat ért ez a megfigyelés, hogy az emberek miért nem tudnak egy rossz helyzetből gyorsan és rugalmasan váltani egy jobb irányba. Daniel Kahneman és Amos Tversky 1979-ben megfogalmazott Prospect Theory-ja szerint: „Egy veszteség nagyobb pszichológiai fájdalmat okoz, mint amekkora örömet egy azonos értékű nyereség.” Ez magyarázza, hogy miért ragaszkodunk vesztességeinkhez, miért vagyunk hajlamosak:

• bent maradni veszteséges helyzetekben (sunk cost fallacy),
• túlreagálni kis veszteségeket,
• irracionálisan biztosra menni.

Az emberi döntések nem tökéletesek, és pont ezért kell tisztában lennünk a veszteségeinkkel. Az elsüllyedt költségeket (sunk costs) – vagyis a múltba fektetett időt, pénzt, energiát – nem szabad figyelembe vennünk, amikor a jövőbeli döntéseinket hozzuk meg. Ezek csak foglyul ejtenek minket a múltban.

Mit tehetsz? Kérdezd meg magadtól őszintén: ha most nulláról indulnál, megtennéd-e újra ugyanazt a döntést? Ez a „nulla alap” gondolkodás segít leválasztani a múltat a jövőről, és megtalálni a valódi, logikus irányt. A valódi szabadság ott kezdődik, ahol képes vagy szembenézni a veszteségeiddel, és képes vagy megemészteni azt, ami történt veled. Ehhez önmagaddal való együttérzésre van szükség és sok türelemre, hiszen ez időbe telik.

Ez a belső konfliktus (kognitív disszonancia) szorongásban, krónikus rosszkedvben, kifáradásban, de sokszor testi fájdalmakban is megjelenhet, ezek pedig üzennek nekünk: valami nincs rendben, változásra lesz szükség. A veszteségekkel való szembenézés pedig megterhelő, de elengedhetetlen pont a változási folyamatban.

1. Legyünk önmagunkkal megértőek, hiszen a fentiekből látszik, hogy az agyunknak a veszteségfeldolgozás nehéz feladvány
2. Az érzéseinket hozzuk a felszínre és nézzünk szembe önmagunnkkal, mit is szeretnénk, vállaljunk önmagunkért felelősséget
3. Számoljunk el a veszteségekkel és hagyjunk időt arra, hogy az érzések elmélyülhessenek, változhassanak, érhessenek még ha ez nehéz is
4. A nehézségeken átrágva magunkat megkereshetjük azt az új fókuszt és értelmet, ami továbblendít minket, a valódi érzéseink mentén egy szabad élet felé, ami tényleg a mienk.

Ez egy tudatos, aktív folyamat, amely nem az önigazoláson alapul, hanem az őszinte feldolgozáson és a fejlődésre való nyitottságon.