Már sokszor óvodában kérdezzük a gyerekeket: „Mi leszel, ha nagy leszel?”.
Ez a kérdéskör ugyanis régen egy egész életpályát meghatározott. Az ipari forradalmat követő technológiai újítások és a fellendülő gazdaság egyre több új és széleskörű pozíciót nyitott meg az emberek előtt. A XX.század jóléti társadalma a szolgáltatások bővülését hozta, az internet megjelenésével pedig robbanásszerűen kinyílt a lehetőségek tárháza.
Manapság a szakágak sokasága várja az embereket, hogy életutat, pályát válasszanak, azonban a választás szorongása sokkal nagyobb, mint azt előre gondolnánk, főleg egy fiatal agy számára. Sokan úgy élik meg, hogy egyetlen rossz döntés véglegesen meghatározza az életüket, a szorongás miatt tudatuk időnként csapdába esik, beszűkül. A közösségi média pedig folyton új utakat mutat a gazdagság és siker elérésére, mely elérhetetlen célnak tűnhet a globális gazdasági helyzetet tekintve. A családi elvárások még nagyobb nyomást helyezhetnek a fiatalokra, hiszen az idősebb generáció gyakran leegyszerűsíti a pályaválasztási-munkavállalási kérdéskört.
Fontos megtanulni, hogy a pálya nem feltétlenül lineáris irányú.
A fiatal generáció már sokkal tudatosabban próbál dönteni az élete alakulásáról, ezen döntések miatt pedig óriási súly nehezedik a vállukra, mely számos tudományos konferencia vezető témája is lett manapság. Az imposztor szindróma már-már hétköznapi szóhasználatba épült, a szakmai identitás megtalálása- egy folyton változó környezetben- pedig komoly kihívásokba ütközik.
A központi elem, hogy a „pályafutás” nem egyetlen nagy döntés, hanem egymást követő döntések és korrekciók sorozata. Lehet lassulni, gyorsulni pihenni, újrakezdeni, irányt váltani.
Fontos az is, hogy támogató közegre leljünk, és az is, hogy ne essünk bele a „tanuláscsapdába”, amikor elkerüléssé válik a sok papírgyűjtés, mert igazából az önbizalmunkkal kéne dolgozni.
Pszichológiai szempontból legfőképp az a fontos, hogy különválasszuk a személyes értékességet és a piaci eredményességet. Az utóbbit számos olyan tényező befolyásolja, amelyre az egyénnek csak részleges ráhatása van: a piaci környezet, az időzítés, a pozicionálás, az adott célcsoport igényei, a versenyhelyzet vagy éppen strukturális gazdasági változások.
A nehézség sokszor éppen abból adódik, hogy ezek a külső körülmények belső narratívává alakulnak. A „most nehéz érvényesülni” gondolat könnyen átválthat „én nem vagyok elég jó” érzéssé. Ez pedig már nem pusztán üzleti kérdés: hatással lehet az önértékelésre, a motivációra, a döntéshozatalra és arra is, hogy az ember mennyire mer újra próbálkozni.
A pszichológiai munka egyik fontos feladata ilyenkor annak feltárása, hogy mi az, ami valóban a személy kompetenciájához és döntéseihez tartozik, és mi az, ami a környezetből fakad. Ez nem a felelősség elhárítását jelenti, hanem a reális kontrollérzet visszaállítását: annak felismerését, hogy egy kedvezőtlen eredményből önmagában nem következik az, hogy az ember értéktelen, alkalmatlan vagy „nem elég jó”.
Sokszor katasztrofizáló gondolatok kerítenek minket hatalmukba, amikor csak a híreket halljuk a világ kiszámíthatatlan alakulásáról, de hogyan kezeljük a félelmeket, hogy inkább az örömök irányítsanak minket? Ráadásul ott vannak az álláskeresés kihívásai, ahol nagyon sok esetben elutasítás ér minket, ha éppen kapunk egyáltalán visszajelzést. Ezek mind megtépázhatják az önbecsülésünket, és az értékesség-érzésünket, ha hagyjuk. A kudarcokból való tanulás és újraindulás pedig értékes skill, melyet fejleszthetünk.
A zűrzavaros létezésben jól jön, ha szakmailag megbízható emberektől kérünk véleményezést, és a reális gondolkodás mellett megjelenhet a remény, valamint kialakuljon az a mély meggyőződés, hogy: bármi is következik majd, alkalmazkodom, megállom a helyem, és ha ténylegesen rossz dolgok történnek, lesz erőm változtatni, új utakat találni.
